Hazatérés

Hát itthon vagyunk. Furcsa érzés. Hiányzik az új otthonunk, az új családunk, a szabadság, az élet a farmon, a csönd. Idegennek érzem magam a konyhánkban, furcsán sterilnek érzem a lakásunkat, szokatlan, hogy ZG egész nap tiszta. Pár hónappal ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer a tisztaság fog zavarni.

De talán érdekesebb nektek az, hogyan is jutottunk haza.

Május végén kaptunk hírt a török és a magyar konzulátustól, hogy az olasz állam szervez egy repülőjáratot június 3-án az Uruguayban ragadt olasz állampolgárok részére, melyre más országok állampolgárai is vehetnek jegyet. Így elkezdtünk gondolkodni a hazatérésen. Nagyon nehéz döntés volt. Hónapok óta egy helyben voltunk, nem tudtunk utazni, de nagyon élveztük az életet a farmon. Végül úgy döntöttünk, hogy jobb, ha jövünk most, mert ki tudja, mikor lesz megint lehetőségünk, és nem szeretnénk Uruguayban tölteni a telet. Meg aztán már egyszer visszautasítottuk a segítséget, és ha még egyszer így teszünk, talán harmadszorra már nem lesz ilyen segítőkész a konzulátus. Miután leadtuk a nevünket és adatainkat a török konzulátusnak, elindult a háttérben a szervezkedés az olasz és török diplomácia között. Néhány napos bénázás és bizonytalanság következett, telefonhívások az olaszoktól, kérdések tömege a törököknek a milánói szállásról, a Milánóból való továbbutazásról és a karanténról. Mert Milánóban ragadni semmiképp sem akartunk. Óránként változott, hogy jövünk-e vagy maradunk, és mi minden felmerülő probléma kapcsán drukkoltunk, hogy ne sikerüljön megoldani, és maradnunk kelljen. Nagyon megszerettük Urutit és a családot, aki befogadott bennünket önkéntesként, majd mesélek erről is egy másik bejegyzésben. Végül vasárnap reggel megvettük a jegyet a szerda reggeli milánói járatra. Amennyire féltem elindulni erre az útra februárban, annyira fájt a szívem most, hogy haza kell jönni és vissza kell térni a mindennapokba. A minket befogadó család is szomorúan fogadta a hírt, hogy otthagyjuk őket, de persze megértették. Két napunk maradt még együtt, ezt igyekeztünk a lehető legjobban kihasználni. Még gyorsan megsütöttem újra a sajtos kiflit, ami már kétszer is óriási sikert aratott, B pedig befejezte a gyümölcsfák körüli munkákat.

Szerdán hajnali 4-kor beszálltunk az autóba, és elindultunk a reptérre. A két órás út beszélgetéssel telt, aztán a reptéren gyors ölelkezés, búcsúzkodás, könnyek visszafojtása. Három hónapja nem voltunk városban, így a repülőtéren sokkoló volt a sok maszkos ember és a különböző vírus miatti intézkedések látványa. ZG elég jól viselte a maszkot rajtunk, nem ijedt meg, inkább játéknak értékelte és folyton megpróbálta leszedni. Reggel 10-re volt kiírva a gép, de csak fél 12 felé szálltunk fel végül, és 4-én hajnalban szálltunk le Rómában. Az üléseken előre kikészített dobozokban szendvicsek és rágcsák voltak, de szerencsére hoztunk magunkkal kaját otthonról is. ZG jól bírta az utat, bár nagyon keveset aludt. Akkora mozgásigénye van most már, hogy én sokkal rosszabbra számítottam. Rómában sokan leszálltak, majd továbbrepültünk Milánóba.

Kiszálláskor a rendőrség fogadott minket, és ki kellett tölteni egy koronavírusos nyilatkozatot. Ezt már a repülőn is megkaptuk, de csak olaszul, viszont a milánói reptéren volt angol változat is szerencsére. Akinek volt következő járata vagy olasz állampolgár volt, gond nélkül tovább mehetett. Számunkra viszont itt kezdődött a bonyodalom. Ugyanis a török konzulátus egy áruszállító gépet szervezett nekünk június 5-re, tehát a következő napra, éjszakára pedig a reptérhez legközelebb eső Sheraton hotelben akartak minket elszállásolni. De erről az olasz rendőrségnek nem volt tudomása. Így aztán megindult a telefonálgatás jobbra-balra. Miután megbizonyosodtak róla, hogy valóban létezik az áruszállító járat, amelyről beszélünk, a török konzulátus pedig biztosította őket, hogy megvannak az engedélyek, hogy utasként felkerüljünk erre a járatra, a következő problémát a reptér elhagyása jelentette. Felmerült, hogy az egész napot és az éjszakát a reptéren kell töltenünk. Ekkor délelőtt 10 körül lehetett, és mögöttünk volt egy hajnali kelés a reptérre, majd egy repülőn töltött éjszaka, és ZG nagyon vágyott volna már egy kis mozgástérre. Úgyhogy egyrészt letettük a földre, hadd másszon kedvére, másrészt elkezdtem repjegyet nézni Budapestre inkább, mintsem még egy éjszakát rendes ágyban alvás nélkül töltsek. Végül nem lett rá szükség, mert engedélyt kaptunk, hogy elhagyjuk a repteret és a szállodában töltsük az éjszakát.

Így hát 3 órával a leszállás után elindultunk, hogy felvegyük a csomagjainkat, melyek persze közben lekerültek a szalagról. Szerencsére gyorsan meglettek az elveszett poggyászok között, úgyhogy szaladtunk is a kijáratnál várakozó konzulátusi kisbuszhoz és irány a Sheraton. Még soha nem szálltam meg ilyen luxus helyen. Kellemes zuhanyzás és alvás után elkezdtünk gondolkodni, mit is kellene enni. Étterem nem volt a vírus miatt, csak szobaszerviz, így kintről rendeltünk. Az első rendelésünk rossz címre ment, így már az éhhalál szélén voltunk, mire megjött a kaja. Velünk együtt egy fiatal török srácnak is a konzulátus segített hazajutni, így vele együtt elfogyasztottuk a vacsorát, picit beszélgettünk, majd mindenki a saját szobájába visszatérve aludt egy órát. Ugyanis 3.30-ra a reptéren kellett lennünk az áruszállító gép miatt.

Hajnalban nem találtunk taxit, így a recepciós limuzint hívott nekünk, ezzel mentünk a reptérre. Ott egy reptéri dolgozó várt ránk, aki külön személyzeti úton vitt be minket a géphez. Igazi VIP kiszolgálás volt, még sosem részesültem reptéren ilyen kiemelt figyelemben. A gépen négyen voltunk utasok, nagyon finom kaját kaptunk és beláthattunk a raktérbe és a pilótafülkébe is. ZG végigaludta az utat az ölemben. Leszálláskor egy védőfelszerelésbe öltözött egészségügyi dolgozó fogadott bennünket, megmérte a lázunkat, majd aláíratta velünk a 14 nap karanténről szóló nyilatkozatot. Aztán mehettünk utunkra.

Így történt, hogy ott álltunk Isztambulban a reptér előtt, és fogalmunk sem volt, merre és hogyan tovább. Nem volt ugyanis repjegyünk az Isztambul-Gazipasa járatra, mert fennállt az esély arra, hogy késik az utasszállító gép, és nem érjük el a csatlakozást. Így elmentünk a legközelebbi metróállomásig és ott leülve elkezdtünk online keresgélni. Volt is jegy a Török Légitársaság business osztályán (ha már ilyen luxus körülmények között jöttünk eddig, miért ne legyen business, gondoltuk), de nem sikerült megvennünk, mivel nekem nem volt HES (Hayat Eve Sığar) kódom. A HES kódot a török állam vezette be, és ezzel követik, hogy ki kivel érintkezik utazás során, így követve a vírus terjedését. Egy mobiltelefonra letöltött alkalmazás segítségével lehet igényelni, de nekem valamiért hibaüzenetet jelzett az alkalmazás. Valószínűleg rosszul van a rendszerben a születési évem. A Pegasus oldalán is volt jegy, azt sem sikerült megvennünk. Próbáltuk hívni a bevándorlási hivatalt, hogy javítsák ki a születési évemet, senki nem vette fel a telefont. Próbáltuk hívni az egészségügyi minisztériumot, hogy adjanak tanácsot, hogyan utazzunk ebben az esetben, senki nem vette fel a telefont. Próbáltuk hívni mindkét légitársaság ügyfélszolgálatát, senki nem vette fel a telefont. A reptéri rendőrség sem tudott segíteni. Közben szorított az idő, mert éjféltől kijárási tilalom volt hirdetve a hétvégére. Gondoltunk rá, hogy kocsit béreljünk és úgy menjünk, de három napos utazás és rendszertelen alvás után nem tűnt túl jó ötletnek a vezetés. Én elkezdtem szállást keresni Isztambulban, hogy ott töltsük a karantént. Persze ez elég felesleges kiadásnak tűnt, és kérdéses volt, hogyan oldjuk meg a kajabevásárlást. Teljesen tanácstalanok voltunk. Végül felhívtuk B egyik rokonát, aki felajánlotta, hogy kocsival visz minket haza. Röpke 1000 kilométeres út. És ráadásul a meglepetést is elrontottuk, hiszen Törökországban senki nem tudta, hogy hazajövünk. Közben kiderült, hogy mégsem lesz kijárási tilalom a hétvégére, így legalább amiatt nem kellett sietnünk.

Eddigre már a metrónál dolgozó biztonsági őr széket hozott nekem, hogy az alvó ZG-vel le tudjak ülni, illetve a közeli büféből is jöttek felajánlani a segítséget, hiszen órák óta ott dekkoltunk egy kisgyerekkel és már nagyon aggódtak értünk. Végül B teljesen véletlenül még egyszer megpróbálta a jegyvásárlást és csodák csodájára, most nem volt szükség a HES kódra. Lett jegyünk, hopp be egy taxiba, éppen elérjük még talán a gépet, ami 5-kor indul. A taxis persze jól átverte a fejünket, mert nem az előre megbeszélt áron vitt el minket, meg lebeszélt róla, hogy pénzt vegyünk ki a metrónál, mert majd fizetünk kártyával. Persze neki nem volt kártyaolvasója, így egy másik taxisnak kellett fizetnünk, aki ezért a szolgáltatásért még külön díjat is felszámolt. De én ezen már meg sem lepődöm, a korrekt isztambuli taxis ritka, mint a fehér holló.

A reptéren újabb bosszúság ért minket, mikor közölték, hogy a kisméretű hátizsák sem vihető fel a business osztályon kézi poggyászként a repülőre. Átpakolás, gondolkodás, hogy mi kell a gépen, reménykedés, hogy a megviselt és nem záródó hátizsákok kibírják a csomagtérbe helyezés során tapasztalható rideg bánásmódot… Végül felszálltunk. A business osztály jelen esetben annyit jelentett, hogy kaptunk vizet és elhúzták a függönyt mögöttünk. Úgyhogy én úgy döntöttem, egyszer még muszáj businessen utaznom, hogy kipróbáljam rendesen, milyen, mert ez nem volt így érvényes. Amúgy a légi személyzet megkért minket, hogy tegyünk ZG-re is maszkot. Képzelhetitek, hány másodpercig marad egy 14 hónapos gyereken egy maszk. Még az enyémet is leszedte, nemhogy a magáét. Újra rájöttem, mennyire szerencsések voltunk, hogy egy farmon töltöttük az elmúlt néhány hónapot, távol az emberektől és a városoktól, borzasztóan kényelmetlen ez a maszk. 3 napig volt rajtam, de már minden bajom volt tőle és alig vártam, hogy levehessem végre.

A gépről leszállva már ment minden, mint a karikacsapás. Még Isztambulból foglaltunk helyet a transzferbuszra, amivel a faluba mentünk. Így aztán 2020. június 5-én este fél 8 körül 4 hónapos utunk után megérkeztünk B családjához a faluba. De ez már egy másik történet.